- Több esélyed lenne, ezt nem vitatom, de vedd azt is számításba, hogy ha bármi ilyen hókuszpókuszon keresztülmennél, az már nem te lennél. Nem csak erősebb lennél, hanem teljesen megváltoznál. - beszéltem hozzá komolyan.

- Hahaha - kacagtam fel a mormogására.- Tudod, ha már ilyesfajta adottságaim vannak, jó lenne még a háború előtt tökéletesíteni... Bár nem tudom, hatalmas leopárdként hogy tudok majd gyújtogatni - gondolkoztam el nevetve. - Viszont most... nekem szerintem be kéne nézni a True-ba...

Csak ingattam a fejemet. Jobbat úgysem tudok csinálni, egyszerűen hajthatatlan ez a kölyök. És már nagyon kezdem unni a "Védjük meg Akashát" projektet. Terhes vagyok, nem porcelán.


- Én nem tudok mindenféle génkeresztezéseket végbevinni, szóval... erről asszem lecsúsztál - néztem rá szigorúan. Igazából, nagy kunszt nem hiszem, hogy kellene hozzá, csak bele kéne ásnom magam a fekete mágiába. Ami persze nem áll messze tőlem, de... ez nem publikus.
- Különben meg attól mert valaki vadász, még nem biztos, hogy ütőképes egy pszichopatával szemben. Mert Mihály egy elmeháborodott pszichopata. Egy irányításmániás pöcs... Azt hiszi, Lucifer "legyőzése" által ő lett a legnagyobb és legtökéletesebb angyal. Pedig csak a legnagyobb és legtökéletesebb szarkupac... - morogtam és lekaptam a fáról egy almát és dobálni kezdtem a kezeimben, majd egy határozott mozdulattal lángra lobbant.

- Hű, ez király volt... Pedig amióta Hélin elutazott nem nagyon foglalkoztam a piromáguskodással - vigyorogtam.

Felkacagtam. Tipikus Meliorn hozzáállás, ha nem létezne, szerintem nemhogy ember, de még boszorkány sem lenne olyan merész és élénk fantáziájú, hogy kitalálja őt. De most legalább pozitív irányban töltött, nem pedig negatívban. Tényleg oda kell figyeljek magamra, még a végén saját magamról rántom le a leplet, aztán gyönyörűen fogok kinézni.


- Édes fiam, mondták már neked, hogy hülye vagy? - kérdeztem jóízűen kacagva a hiperaktivitásán, na meg a műsértődésén. Ahh, ez már hiányzott, de tényleg. Ez a halálközeli élmény teljesen leszívta az energiámat, de most már tudom, hogy nem jó móka kipotyogni az ablakból!
- Azért azt ne felejtsd el, hogy engem még a szüleim képeztek ki és nyugodtan fordulhatsz hozzám bármivel. Ezt a Mihályos dolgot meg még megbeszéljük szerintem. Bár kecsegtető a dolog, mégis az nyújtana igazi örömöt, ha az utolsó csepp vérét is kiszipolyozhatnám. Lehet, hogy utána kihánynám a hitvány vérét, de legalább ziher, hogy megdöglene - erre éreztem valami furcsa, harcias eltökéltséget, na meg élénk fickándozást. - Hű, Mihály... megvan a legfiatalabb "rajongód" - kuncogtam föl realizálva a dolgot és megsimogattam a hasamat.

Figyeltem, ahogy levakarja magáról a földet a port meg mindent, amit összeszedett. Sajnáltam azért szegény gyereket, mert mindig rajta csattan az ostorom. Persze nem árt neki a tanulás, amilyen hirtelen természet még az Arkok kardjába is önként és dalolva futna bele. Azért bocsánatkérően pislogtam rá, de aztán nem bírtam tovább.


- Akkor viszont azt kell hogy mondjam, ifjú Lion, hogy eléggé leromlott a fizikai erőnléted. Bár a furcsa étkezési szokásaid miatt nem csodálkozok, hogy szar van a palacsintában, de ennyire? Ha az én erőmtől így kifekszel, nem fogsz helytállni a csatában, azt előre megmondom neked. És pont nem te vagy az, akit könnyebb szívvel engednék az örök vadászmezőkre - húztam el a számat, őszintén beszélve hozzá, miközben oldalt fordulva elkaptam a bent ülő Naomi tekintetét, aki a fejét csóválta, de feltartotta a kezét, én nem nagyon értek a természet helyreállító bűbájokhoz, a gyepet mégpedig vissza kell oktojálni.
- Bár gondolom nem szerepel a listádon első helyen, hogy egy csaj képezzen ki a harcra - fordultam vissza hirtelen felé vigyorogva.

- Alistair személyes tehetsége, hogy az ifjonc kis tudatlan röpdöső libákat csettintésre a saját oldalára állítsa. Persze miután valami mást ő állított beléjük... Hasonlítunk a hobbijainkat illetően, lehet, hogy ezért voltunk el olyan jól anno... - jegyeztem meg a dolgokat szárazon, magam elé pislogva és elbűvöltem a törött üveget. Nem fogok én itt sepregetni, lehet, hogy terhes vagyok, de az asszonykodás távol áll tőlem. - Bár a nagyobb baj azzal van, hogy az a kis csitri elcsavarta a Herceg fejét... és láss csodát, bekapta a legyet úgy, hogy majd fizethet érte a vérével, na meg a kölykük vérével, így előreláthatóan... - Hirtelen eluralkodott rajtam a cinizmus, de ez legalább szinten tartotta a dühömet. De naná, hogy nem maradhatok sokáig nyugton.


- Meliorn Dunleavy! Kifelé! - borult el az agyam, mire már Naomi is riadtan pislákolt, de újra megborult a kontrollom. A lendülettel, ahogy ezt a három szót kimondtam, Lion kirepült a házból, felszántva a kertben gondosan ápolt gyepet. Épphogy egy fa fogta őt meg, a földön fekve, alatta a felgyűrődött fűréteg, feje mögött egy vaskos fa törzse és én már fölötte álltam. - Azt hittem, eléggé értelmesen mondtam, hogy nem lenne jó ötlet, kiesnem a kontroll all erre mit csinálsz? Felbaszod az agyamat! Tudom én is nagyon jól, hogy milyen a húgom, de ez kurvára nem a te dolgod. Hogy jössz te ahhoz, hogy kioktasd a családomat? Lehetne legalább annyi eszed, hogy nem az én idegeimet pattintod el - néztem le rá, lábam a mellkasán, hogy ne tudjon fölpattanni amíg beszélek hozzá. De ahogy a hangom halkult a mondókámmal, bennem is egyre csökkent a feszültség. - Az hiányzik még, hogy alakot váltsak... Nem tudom, a baba hogy viselné... - fújtam ki egy nagy adag levegőt és levettem róla a pacskeromat.

Fogattam a szemeimet, de inkább nem szóltam közbe, míg meg nem bizonyosodtam, hogy tényleg befejezte a mondókáját. Persze a szokásos lemez... valószínűleg, ha a bárban mindenkinek nyílt lenne az életem, mindenhonnan csak ez a szöveg zsizsegne a fejembe. Épp ezért nem szabad, hogy ezek közül a falak közül bármi is kijusson. Őszintén szólva erősen gondolkodóba ejtett a dolog, hogy megbűvöljem Meliornt... Rafael lánca a biztosítékom, hogy semmi sem lehetetlen, maximum egy kis izzadtság kell hozzá. Nem akarom, hogy a forrófejűsége vigye a vesztébe, senkinek sem származna előnye belőle.

- Ahogy mondod, nem kell sok neki... éppen csak annyi, hogy kitudódjon, hogy Ariél terhes... Vagy hogy Mihály a kelleténél jobban beleüsse az orrát a dolgokba... - mormogtam magam elé, észre sem véve, hogy a kezemben lévő narancsleves-véres keverékes üvegpohara összeroppantottam. Csak a forradásra lettem figyelmes, meg hogy valami szúrja a csuklóm alatt. - Picsába! Fékeznem kell magam, különben még ideje korán kezd el mindenki pánikolni... Igyekszem nem felborzolni az energiáid... látom, már ettől is égnek áll a szőr a kis karodon - néztem jelentőségteljesen rá, és igyekeztem sugallni neki, hogy vegye lassabban a levegőt, felesleges pánikrohamot kapni. A húgom meg szokás szerint el volt magának mélyedve, valahol belül nyilván tudta, hogy miről van szó, de teljesen úgy nézett ki, mint egy dekoratív szobor.

A húgom szinte köpni-nyelni nem tudott, nagyjából értelmes választ sem tudott nyöszögni nekem. Többre nem is nagyon számítottam, hisz nem volt itt, hogy a saját szemével lássa a dolgokat, hogy valami elemzést vagy észrevételt tudjon nekem mondani. Szóval egymás ellen ráztuk a fejünket, hümmögtünk és tátogtunk. Na meg persze én tömtem a fejem, akkora leszek, mint 8 víziló...

- Lion, ez nem olyan dolog, amit más eldönthet helyettem. Amióta Anyánk meghalt, ez a kötelességem, nem holmi öncélú hősködés és kérlek... ne játssz Rafaelt! Elég tőle hallgatnom az aggodalmaskodást! Fogjátok fel, hogy úgy is az lesz, amit én mondok! - förmedtem rá szegény kölyökre. Kissé hevesebb vagyok, nem tesz jót nekem ez a terhesség! - Bocs, csak nincs kedvem minden szájból ezt hallgatni, holott még el sem kezdődött a háború...

Hatalmas mákom van nekem ezzel a lánnyal. Komolyan meglep, amikor azt mondja, hogy még nem tud mindent. Ezt a nyavalyát is pillanatokon belül orvosolni tudta, pedig nagyon megijedtem... nem a saját "egészségem" miatt aggódtam, hanem a kicsiéért.

- Nos, ami vihar az előbb volt, az én voltam... Azt hiszem... Rafael itt volt, beszélgettünk és egyszer csak éreztem, hogy valami jó erő be akar törni a védfalunkon érte... Nem engedtem, erősödött mindkét erő. És... Naomi, én tudok Lilith nyelvén, az összes ősi nyelvet ismerem... - mondtam kicsit riadtan és halkan a húgomra nézve. Azért ijesztő, mert egy olyan élőt sem ismerünk, akinek meglenne ez a tudása. - Teljesen kikeltem magamból... És... és láttam Anyát. Szinte végig ott volt velem. Mielőtt Lion jött és fölszedett a szobám ablaka alól a kis kerítésről felnyársalódva... én még Anyával beszéltem...

Szűk családi körben voltam, nem féltem annyira elengedni magam. Ők úgyis tudják, milyen is vagyok én, hogy nem mindig vagyok olyan szilárd, mint mutatom. Fogalmam sincs mi történt a kettő között, de erre már nyilván ők is rájöttek. Mármint a szobából miért és hogyan kerültem ki... Az üvegszilánkokból ítélve kiestem, de hogy? És miért? Nem emlékszem semmire... Csak az őrült zsongásra....

Miután Lion megnyugtatott, hogy nem, még mindig vámpír vagyok, nem is akármilyen, csak nézzem meg a fogaimat némiképp megnyugodtam és nyugodtabb szívvel viccelődtem vele. Ám a sebem nem gyógyulása, vagyis lassú gyógyulása a gondolataimban még mindig aggasztott. De ezt inkább nem taglaltam tovább neki. Ő csak egy inkvizítor, nem tud mit kezdeni ezzel... Inkább tovább tömtem magamba a tömérdek gyümölcsöt. Akkor egy ismerős hangot hallottam. A húgom! A kedvem még jobb lett, hisz itt van egy boszorkány, aki tud valamit kezdeni azzal, hogy beforrassza nekem azt az izét ott a hasamon. És ami azt illeti, nem csak én voltam vidám, a hasamban is örömteli mozgolódást érzékeltem, Naomi hangjára.

- Szervusz báránykám! - szóltam neki és nem tudtam tovább feküdni, eléje siettem. Bár ez némi fájdalommal is járt, de nem bántam. - És öhm... ami azt illeti, várna itt rád némi feladat... - húztam föl a pólómat, hogy megmutassam neki az átvérzett kötést. - miközben igyekszünk beforrasztani, ha érdekel elmesélem amire emlékszek... - húztam el a számat. Nagyjából rémlettek a dolgok már. Legalábbis a földön ébredés előtti dolgokból odáig, hogy Rafael elment...

- Ja, és ne lepődj meg, ha Lion majd csak úgy felbukkan, faképnél hagytam őt, ahogy meghallottuk a hangodat... - vigyorogtam rá.

Ahogy elnevettem volna magam valami furcsát éreztem. Valami olyat, amit talán még soha nem tapasztaltam. Mintha valami gyógyulófélben lévő seb lenne a pocakomon és mintha a fejemen is lenne egy púp. Mi történt? - kérdeztem magamtól, de fogalmam sem volt róla. Vagyis... valami rémlett, de... miért nem gyógyul a sebem? Ez azért kétségbeejtő volt.

- Ugye nem lettem ember? - kérdeztem riadtan elhúzva a hasamról a takarót és felhúzva a laza pólót. A hasamon egy egész szakszerű kötés díszelgett, de mintha... mintha átvérzett volna. Így nem mehetek ki a házból! - villant be a gondolat. Egyből tudtam, mi kéne most nekem, csak sajnos ki tudja, merre van Rafael. - Lion, miért nem gyógyult be? Tudsz valamit? - kérdeztem felváltva nézve őrá és a hasamra. De a pici életben és nagyon örül, hogy végre felébredtem, ezt tudtomra adva egy jókora ficánkolással, amire felkavarodott a gyomrom és majdnem elhánytam magam.

- Ugh, Lion, soha ne akarj terhes lenni... - mondtam a gyomromhoz kapva, majd hogy enyhítsem ezt a... ezt az izét egy tálért nyúltam, amiben jó hideg és szaftos gyümölcsök voltak felkockázva. - Hmmm, ez nagyon finom... nem kóstolod meg? - kínáltam neki, de nem volt túl lelkes. - Ami meg a könyveket illeti, rád fér a kultúra ifjú titán, csak olvasgass nyugodtan... De ha ez minden vágyad... - sóhajtottam és a polcon termettek a mai bestsellerek... Nem túl kifinomultak, nem túl irodalmiak, de végül is szórakoztatóak. Már aki kapó az efféle szórakozásra.

Azt hiszem, már aludtam és édes álmokat láttam. A jövő is lehet még talán. Nyugodt voltam és éreztem a biztonság melegét. Igaz fogalmam sem volt, hol vagyok most éppen, de jó helyen, ez biztos. Épp ezért sem pörgött az agyam, hogy azonnal fel kell ébrednem. És ami azt illeti, annyira jól is esett most ez a kis nyugalom, ez a pihenés. Mindig rajtam van a hangsúly, mindig nekem kell megoldani minden gebaszt. De most végre csend volt és nyugalom.

Nem tudom, mennyi idő telt el, de valószínűleg pont elég ahhoz, hogy végre kinyissam a szemeimet és újra munkálkodni kezdjek. Elkezdtem nyitogatni a szemeimet, majd mélyet lélegezve próbáltam körbenézni. Egy szobában voltam, csak néhány gyertya világított, ezek szerint éjszaka, vagy este van... - gondoltam én. Egy újabb mély lélegzet és megszólaltam.

- Szia... megmentő... - mosolyodtam el és némiképp feljebb tornáztam magam az ágyban.

Olyan szürreális volt az egész. Zúgott a fejem és alig hallottam. A tüdőm nyomott és a hasamnál valami hideget és nedveset éreztem. A kétségbeesés azon pillanatban úrrá lett rajtam, igaz sokat nem tudtam tenni, mert gyenge voltam, szinte mozdulni nem bírtam, mégis rohantam volna, azonnal valami orvosságért... vagy valamiért, csak álljon el a vérzés.

- Lion... a kicsi... vérzek... a Kicsi... én... - azzal kifogyott a szó a számból és éreztem, hogy újra lecsukódik a szemem. Gondolom a gyengeségtől vagy az ijedtségtől. Ki tudja, lehet, hogy mindkettőtől, de amolyan ájulásszerű történhetett velem. De ez már kellemes volt. Nem olyan, mint az a halálközeli élmény az előbb. Most éreztem, hogy jó helyen vagyok, hogy biztonságban vagyok. Hogy vigyáznak ránk. Azon gondolkoztam, hogy kik lesznek itt, mire újra kinyitom a szemem. Vajon Rafael elintézi addigra az ügyét, vagy esetleg a húgom? Bár... Meliorn inkább talán Alistairt hívná segítségül. Az örök testőreim - mosolyodtam el így kábultan.

Úgy éreztem, hogy valami furcsa határmezsgyén mozgok. Talán meg is haltam.Ennek azt hiszem szomorúsággal kellett volna eltöltenie, de én nem éreztem semmit. Semmit az ég világon. Csak azt, hogy nincs körülöttem semmi és talán már én sem vagyok. Ami azt illeti, sokkal egyszerűbb lenne minden. Sokaknak könnyíteném meg az életét, többek között Rafaelnek. Soha többé nem kellene miattam szégyenkeznie, vagy félnie, hogy mi fog most következni. Élhetne boldogan. Ám ekkor mintha újra Anyám hangját hallottam volna, és éreztem valamit... Hideget éreztem. Furcsa volt, de mintha már nem is a testemen lettem volna. Hallottam a lágy hangot és felé fordultam, ám nem Anyámat láttam, hanem egy megderesedett hajú férfit. A vonásai valahonnan ismerősek voltak, mellette egy másik állt, szintén ismerős volt, de ő fiatalabb. Nem voltak rokonok, de mintha barátoknak tűntek volna. Két sírtömb fölött álltak.
Csak néztem őket először, ahogy állnak lehajtott fejjel, majd közelebb merészkedtem, még mindig nem ismertem föl őket, de ahogy észrevettem, hogy ők nem látnak engem, már bátrabb voltam a lépésekkel és melléjük álltam. Talán nem kellett volna, hisz a döbbenet a torkomat kezdte szorítani. "Akasha Bellefleur" állt a sírkőn, majd így folytatódott: "Kitűnő vezér és csodás feleség" Nem értettem, de azért tovább pillantottam. "Xavier Louis Bellefleur élt 4 magzati hónapot" Azt hiszem, ez volt az első sorsdöntő pillanat. Véres könny csordult a szememből, ekkor meghallottam a férfiak hangját.

- Köszönöm, hogy megpróbáltad megmenteni nekem Őket... - hangzott a megtört hang, melyet ezer közül is felismernék, éppúgy mint a vigasztaló szavak gazdájáét. Rafael és Meliorn... az én és a fiam sírjánál... A szívem majd beleszakadt a fájdalomba, de ekkor Anyám újabb helyre vezényelt. Immáron a világunkat láttam globálisan, mintegy híradót. Szörnyű pusztítás, korlátozatlanság, fejetlenség... És senki nem tud úrrá lenni rajta. Láttam a húgomat, amint csak a szobájában ül és kesereg, hogy nem elég jó, soha nem fog felérni hozzám, láttam hatalmakat összeroppanni az erőlködéstől... Borzalmakat láttam, szörnyű pusztítást. És kezdtem megérteni, mire volt ez jó. Anyám el akarta velem döntetni, hogy merre lépek tovább, hisz ezen a pengeélen nem táncolhatok tovább. Vagy meghalok... Vagy viszem tovább a feladatom és esetleg javítani tudok a helyzeten, ami nélkülem kialakulna. És én döntöttem.

Hirtelen éreztem, hogy megtelik a tüdőm levegővel, hogy a vér újra forr az ereimben. És anyám utolsó hangjai csengtek a fülemben, hogy Büszke rám! Kinyitottam a szemem és igyekeztem magamhoz térni, ami nehezebbnek bizonyult a kelleténél.

- Li... Lion... Lion, te vagy az?