Elmesélek egy történetet; az én történetemet. Félek-e attól, hogy tovább adod? Nem. Inkább a „Nem hiszek neked!” fajtának tűnsz. Arról nem is beszélve, hogyha elmondod valakinek, akkor megkereslek és megölök mindenkit, akit szeretsz, csak téged foglak életben hagyni. Egyes egyedül. És akkor kvittek leszünk.
Kiskoromban igazán kíváncsi gyerek voltam. Mindig elkóricáltam a szüleim mellől, ha elengedték a kezemet. És mindig elértem, hogy elengedjék. Nem értékeltem az óvó szeretetüket, se az érzést, hogy fontos vagyok valakinek. Azt se értettem, hogy miért édes a tudatlanság. Én mindent tudni akartam és arra is rájöttem, hogy milyen keserű az élet.
Tíz éves voltam, amikor láttam valamit, amit soha nem kellett volna. Ami tiltott még az olyan embertelen lényeknek is, mint a démonok. Kinter utcában szaladtam, éppen a szüleim elől és bementem egy nyitott lépcsőházba. Tudni kell valamit a Kinter-ről; soha senki nem hagy nyitva semmit. Soha nem mehet be senki magánterületre, ha nincs kulcsa. Veszélyes környék volt, talán pont ezért szerettem annyira.
Rögtön lendületből felszaladtam a második emeletre, hogy biztos ne találjanak meg. Utána viszont egy egészen más világban találtam magam. Láttam démont, angyallal hálni vámpírt fajtársából lakmározni, boszorkányt, ahogy megátkoz egy vérfarkast. Puszta élvezetből. És ez még csak a jéghegycsúcsa.
Vannak, olyan egyedek egy fajon belül, akik gyűlölik az emberi fajt, úgy összességében. És minden apró kis morzsányi indokot megragadnak, hogy fájdalmat okozhassanak nekik. Egyedenként. Szóval az, hogy megláttam egy-két „szabálytalan” dolgot, elsőszámú célponttá tette a családomat.
Egy héttel később otthon talált meg minket a végzet. Az egy hét pedig pont arra volt jó, hogy szinte mindent elfelejtsek. De nem, nekik ez nem volt jó, elég tételt akartak. Nem mintha megérdemelték volna. Nem mintha ez érdekelte volna őket.
Szóval egy nyugodt este volt. Anyámék a szennyládát, más néven tv-t bambulták én meg már aludtam. Nem igazán hallottak semmit, valószínűleg így jutottak be észrevétlenül a házba. Egy csapat természetfeletti lény, azzal a szándékkal, hogy megbánjuk bűneinket. Ironikus nem?
Anyuék viszonylag könnyen megúszták, rögtön meghaltak. Irigylem is őket ezért. Én végig néztem a halálukat… és utána eszméletemet vesztettem. Nem emlékszem arra, hogy mi történt velem, csak orvosi vizsgálatokból tudok következtetni, illetve sebekből. Nagy valószínűséggel megerőszakoltak, belső vérzésem is volt és a hátamon rengeteg karmolás található, ami állati behatásra utal. Ja és amnéziás lettem. Semmire sem emlékeztem egy darabig és így hat év elteltével is ez minden, amit fel tudok idézni.
Az eset után egy távoli családtaghoz kerültem az Izraeli katonai főhadiszállásra, ott Kravmagát, harci eszközök használatát és önvédelmet tanultam. Aztán Milford bácsi is meghalt. Így nem volt maradásom a katonai álláson. Egyik este elszöktem és nem hoztam magammal semmit csak az új nevemet: Phoenix. Aztán beköltöztem a régi házunkba, amit valahogy senki sem akarta saját magának. Nem is értem miért…
Azóta pedig pórból feltámadt szellemként járom a várost, céltalanul. Mi célom lenne? Hiszen minden elveszett, nincs múltam, nincs jövőm, se jelenem. Egy dolog éltet, ami majdnem meg is ölt: a kíváncsiság.