...

A Bárba lépve a szokásos kép fogadott. A romlottság és az erkölcsi fertő. És bár néha nekem sem volt ellenemre elmerülni kicsit főleg a vámpírkirálynő által nyújtott érzéki gyönyörökben, most mégsem fűlött a fogam végignézni ami itt folyik. Célirányosan a bárpult felé néztem és máris szemembe ötlött pont az előbb említett… persze kivel mással, mint a kis udvartartásával körülvéve.

- Látom megint unatkozol... Nem kéne a kis ölebeidet láncon tartani? – fintorodtam el a két félmeztelen őrültet nézve, akik közül az egyik a lábánál ülve a fejét a combján nyugtatta, a másik meg a karját csókolgatta végig éppen.
- Nocsak, nocsak? Csak nem a Legfőbb jó? - kérdezte gúnyosan, miközben a lábánál ülő a felhasított csuklóján nyalta végig a kicsorduló vért. - Micsoda csodás ötlet – mosolygott aztán a szemeimbe - Alexander, mit szólnál, ha kapnál egy szexi pórázt? - kérdezte a fiút, aki még mindig az ölében feküdve felemelte a fejét és szürke szemeivel alázatosan nézett rá.
- Neked bármit, Úrnőm!- hangzott fel a szájából átszellemülten és én nem is tudtam hirtelen, hogy hányjak e vagy inkább nevessek.
- Hát nem édes? – fordította a fejét ismét felém cinikusan. - Szabad érdeklődnöm, mitől vagy ennyire feszült, drága Rafael? – villantott felém egyet a bájos, bár alattomos mosolyai közül. Soha nem bíztam benne. Nem hiába, a kárhozottak királynője nem lebecsülendő hatalom. Még élt a béke a világok között, mégis érezhető volt a feszült tartás a vezetőkben.
- Dehogynem! - válaszoltam undorodva némi fáziskéséssel, mikor észre tértem - Egy csivavába is több büszkeség szorult, mint ezekbe a nyomorultakba. - fintorogtam utálkozva a gusztustalan lényeket nézve. Ez már nem ember volt. Ez valami teljesen más. Valami szolgalelkű söpredék, aki némi alamizsnáért cserébe feláldozta magát ezeknek a mocskos teremtményeknek. De aztán kizökkentem a gondolataim közül és újra Akashára nézve válaszoltam.
- Segítség kell! - néztem a szemeibe szúrósan, hogy tudja, hogy most nem viccelek - Tedd már meg nekem, hogy elküldöd a kutyáidat, négyszemközt kell beszélnem Veled! - nyomatékosítottam szigorú tekintettel egy biccentés kíséretében.
- Ejnye, Rafael! Fékezd a nyelved! - emelkedett fel a fiúk közül és előrébb lépve mosolygott a képembe. - Tudod, merre van az irodám. – beszélt bájosan, majd egyetlen pillantással utasítva a két szolgát, azok egy pillanat alatt tűntek el a tömegben. - Megfelel? – kérdezte újra felém fordulva – Vagy szeretnéd, ha inkább a hálószobámban fogadnálak? – állapodott meg a tekintete az enyémben, nem takargatva azt a kacér fényt a szemeiben. Jól tudtam, hogy még most is játszik velem. És egyéb esetben talán már ugrom is, de most egészen más dolgok forogtak kockán.
- Nem! – vágtam rá egy pillanat alatt hűvösséget tükrözve, habár egyetlen porcikámat sem hagyta hidegen – Az iroda tökéletes lesz. – biccentettem megint és irányba állva intettem, hogy induljon el, követem.
A folyosó sötét volt és füstös. Már messziről érződött a romlottság bűze, ahogy a hosszú egyenes két oldalán különböző züllött teremtmények lejtették perverz táncukat, néhányuk egymásba gabalyodva hangos nyögésekkel adva tudtul, hogy nem csak egyszerű szórakoztatásról van itt szó. Undorító! – fintorodtam el, ahogy a szolgák meglátva királynőjük lassan riszálló csípőjét, meghajlított térddel és félrebillentett nyakkal adták meg a kötelező tiszteletet. Mint az állatok! – ez volt az első gondolat ami végigcikázott a fejemen, és hiába láttam ezt már számtalanszor az elmúlt, úgy párszáz év alatt mégis képtelen voltam megszokni a gondolatot.
Eltépve a szemem a tömegről, útközben mégis valahová máshova tévedt a tekintetem. Úgy ringott az a csípő előttem, olyan hívogatón abban a szoros bőrnadrágban, hogy néha úgy éreztem, hogy ezért még az Ördögnek is eladnám a lelkemet. Ámbár az esetek többségében erre azért nem volt szükség. Elég volt hozzá a személyes meggyőző erőm, mégsem tudta mindig kihasználni a gyengeségemet…


- Hope.. - hagyta el számat a suttogás, ahogy elkeseredetten gondoltam arra mit is tett az én egyetlen húgom. A saját vérem, és akit apánk majd anyánk halála után, egyedül neveltem fel, egyetlen pillanat alatt árult el és árulta el az egész világot. - Hogy tehette ezt? – bámultam az üveges semmi küszöbét, majd egyik pillanatról a másikra az arcom hirtelen dühös grimaszba torzult. - Megtette! És ezért fizetni fog - mondatta velem a tisztesség és kötelességtudat, de legbelül összetörtem. Hogyan taszíthatnám ki a tulajdon húgomat? És ha az ítélet halál… hogyan vethetnék én magam véget az életének? Végtelenül széthullottnak éreztem magam. Az én Uram előtt nem titkolhattam a történteket, mégis ha ez a tudomására jut a húgom menthetetlen, nem lesz kegyelem!

Csak bámultam magam elé bénultan, egyetlen szó se hagyta el a torkomat, de szinte a zsigereimben éreztem a lényéből ordító elégedettséget. Dühös voltam. Nem rá, a világra. A húgomra, amiért semmibe vette a Törvényeket és amiért tönkretette az oly régóta dícsőn csengő családi nevet. Apánkat tette tönkre. A dícső harcost, aki a nagy háborúk során ezer meg ezer kárhozottal végzett. Egyre csak pörgött az agyam, de semerre nem láttam kiutat. Ekkor szólalt meg az a hang a fejemben. És nem is kellett sokat gondolkoznom, hogy tudjam kinek a hangja az.

"Kérlek, hadd legyek én... Hadd én tépjem le a szárnyait. Olyan jó érzéssel töltene el megfosztani őt tőlük!" – kérlelt gondolatban és éreztem, ahogy a méreg egyetlen pillanat alatt önti el a fejemet.

- NEM! - vágtam rá hirtelen amint eljutottak hozzám a szavak - Ne is reméld, hogy hagyni fogom, hogy élvezd a tulajdon testvérem megaláztatását és szenvedését! - köptem szinte a szavakat, és mérhetetlen haraggal töltött el, hogy akárcsak eszébe is jutott hogy ebbe belemegyek. De ekkor újabb szélvihar tekergőzött át a helységen és ő már újra a kanapén nyújtózva el nézett kárörvendő vigyorral a szemeimbe. Egyetlen szót sem szólt. Csak nézett. Azok a szemek engem mégis a végsőkig ingereltek.
- Az egy dolog, hogy néha kicsit... jól érezzük magunkat egymással – indultam meg felé még mindig tajtékzó dühvel a szemeimben - de álmodban se gondold, hogy hagyom, hogy bárminemű közöd legyen a családomhoz! - értem oda a kanapéhoz, és bár belül a megalázottság és elkeseredés érzése még mindig mardosott, de a düh és a harag egészen más érzéseket is felébresztett. Egyszerűen gyönyörű volt ahogy ott elterpeszkedett a díványon és nagyot kellett nyelnem, hogy eltakarítsak minden efféle gondolatot.

- Sajnos nem értem, mit mondasz azokkal a gyönyörű ajkaiddal. – csücsörített bárminemű ellenszó helyett és kihasználva a pillanatnyi gyengeségemet, egy szemvillanásnyi idő alatt ragadta meg az ingemet és rántott le magára a kanapéra. - Édes Rafael, ne ellenkezz velem - suttogta végigsimítva a tarkómon végig a szemeimbe. - Érzem, hogy kívánsz – lehelte az arcomba és én még mindig csak megbűvölve meredtem rá. - Felizgat, hogy kárhozatra vagyok ítélve és ezért semmit és senkit nem tisztelek. Ne is tagadd. – ragadt meg a szeme a szemeimben és éreztem, ahogy az a smaragdzöld szempár egyre gyengébbé tesz, egyre inkább elveéve a józan eszem.
- Szállj le rólam! - sziszegtem, titkolt heves légvételek közepette, ahogy éreztem a teste a testemhez nyomódik. Összeszedtem minden utolsó megmaradt erőmet és tápászkodni kezdtem, de minden egyes légvételnél a tüdőmet beterítette az a pokoli illat, ami folyton és örökké elborítja a fejemet.
- Ugyan már, Rafael. – hangzott fel a torkából az az édes nevetés - Egyelőre te fekszel rajtam. – gúnyolódott és éreztem, ahogy az a finom kéz végigsimít a mellkasomon.
- Hagyj… békén! - szótagoltam, csupán önmagam megerősítéseként, hogy tisztában legyek vele mi is a helyes lépés, de akkor éreztem, hogy a kezei utánam nyúlnak és ráfonódva a tarkómra, visszarántanak.

A világ megfagyott. Úgy ültem ott, mint egy bábu, összeszorított szemekkel és heves légvételek közepette, és még mindig harcoltam. Harcoltam a bestia ellen, de jórészt önmagam ellen, ahogy éreztem, hogy a testem már nem akarva tovább a harcot, már csak egy hajszál választ el attól, hogy ne a Jó uralkodjon bennem. Gyűlöltem ezt! Hogy hatalma van felettem! Amikor nem én irányítok.. és amikor ő volt az aki a megkaparintotta a lelkemet. Őrülten kívántam! Megvesztem minden csókjáért! Hogy érezzem a testét! Azt a tébolyító forróságot benne! És ahogy éreztem, hogy ellenálló erőm már a végét járja, akkor a fülembe suttogott…
- Tudod, hogy nagyon is sok közöm van hozzá… – hallottam a szavait és a következő pillanatban reccsenve adta meg magát az ingem a kezei alatt.
Azt hiszem csak egy pillanat lehetett. A fülemben éreztem a saját szívdobogásomat, Tadam… tadam… és tudtam, hogy a csata végleg elveszett.

- Te hatalommániás ribanc! - sziszegtem kinyitva a szememet, és abban a pillanatban elkaptam a fejét és nekiestem a szájának úgy csókolva, olyan veszett szenvedéllyel, mintha ő jelentené magát az életet. A vérem erősebben forrt mint a pokol bármelyik felszökő bugyra! És elmém legmélye valahol legbelül a tudattalan forró ködébe bújva tisztában volt vele, hogy megint vétkezem, hogy egyszer még megfizetek érte, de már képtelen voltam ellenállni az érzésnek. Tudtam, hogy elégedettséggel tölti el, hogy egy Arkangyalt már évszázadok óta újra és újra a rabjává tehet. Pokolian dühített! Mégsem voltam képes ellenállni a nőnek.
Csak sistergett a vérem... lassan egyetlen tudatos gondolatom sem maradt... Már nem volt Hope, már messze volt az én Jó Uram, már csak egyetlen dolgot hallottam folyamatosan, a fojtogató vágy keltette megfeszült dobolást a fejemben.
Képtelen voltam ellenállni. Ez most is bebizonyosodott. Ő az én keresztem. Akasha Bellefleur. A kárhozottak fejedelme…