- Ha nem tűnt volna fel, már órákkal ezelőtt. - túloztam fintorogva mire a nagyságos úr hajlandó volt megjelenni nyílt színem előtt. - Ennyire elfoglalt voltál? - kérdeztem lomhán megemelt szemöldökkel, de nem hagytam, hogy az arcom akár egyetlen rezzenést is tükrözzön. - Csak nem megint tilosban jártál? - fúrtam a szemeimet mélyen a szemeibe, csak egyetlen lépést lépve közelebb mégis fölé magasodva teljesen. Nem vártam hogy nyílt színt valljon a féregje. De egy dolgot tudtam. Éreztem amit éreztem. Az ellenálló erőt! Nem hiába volt gyanús már korábban is a korcs vére.

(Folyt. előző oldalról)

Egész úton máshol járt a fejem. A féktelen düh az iránta érzett aggódással keveredett és a ténnyel, nem tehetek semmit sem. NEM léphetek fel Mihály ellen! Titkolnom kell! Minden egyes percet, a tényt, hogy valaki ott növekszik.. benne.. aki hozzám tartozik. Az enyém.. Hozzám is tartozik, de a jelen állapotokat tekintve ha ez kiderülne elkerülhetetlen lenne a háboú.
Észnél kellett lennem. Piszkosul, akármennyire is keménynek bizonyul, tudtam, hogy másképp nem maradhatunk életben. Se én... de ha híre megy, ők sem. És ez most nem a kétségbeesés pillanata volt. Egyszerűen nem engedhettem meg, hogy bármit is szabadjára engedjek, ezért mielőtt eltökélt, szigorú, és legfőképp ártatlan tekintettel elé lépek, nem is olyan messze, csak néhány utcányira Mihálytól megjelentem hogy kifújjam magam. Meg kellett hogy tisztuljak. Muszáj volt.. Mielőtt elé lépek. Jól tudtam, hogy csak egyetlen, véletlenszerű hiba amit vétek és ő máris belekapva tép majd darabokra. Nem hagyhattam.. Nem tehettem...
Újabb nagy sóhaj.. leengedve minden egyes csepp feszültséget, a kérdést, hogy vajon Ő jól van e hogy végre eljöttem, és lehunyva a szemeimet koncentrálni kezdtem. Jöjjön aminek jönnie kell...

- Hívattál!? - kérdeztem már szürke, egyszerű ábrázatot véve, ahogy körvonalazódva az alakok kirajzolódott előttem Mihály szigorú képe, és igyekeztem tenni az ártatlant. De legfőképpen a tudatlant a behívás tényére...

Silver Bite utcái és sötét sikátorai