Ujjai szorosabban fogtak rá a láncra, ahogy a lábait kiegyenesítette talpát a földnek nyomva. Nem tudta, hogy működtek ezek a szerkezetek, de amit látott attól egy kisgyerektől nagyjából két órával ezelőtt, valahogy ugyanúgy mozdult, mégsem engedett neki ez a szerkezet. Már két órája próbálkozott, sikertelenül. Ezek a vackok úgy tűnt, hogy csak az ember gyerekeknek engedelmeskedtek, de csak lassan sóhajtva engedte magát vissza a kiinduló helyzetbe.
- Melyik a tied? - érdeklődött egy boldog, ám megfáradt hang, mire Ariél felriadva megingott a hintán, épp, hogy csak elkerülve az apró sikkantást. Nem szokott hozzá még teljesen az emberekhez.
- Én.. nekem... - harapta be alsó ajkát elbizonytalanodva, amint biztonságosan mozdulatlannak érezte a hintát, kezei sután simítottak végig a combjait fedő farmer nadrágon, aminek még mindig furcsa tapintása volt. - Nekem nincs gyermekem. Sem fiú, sem leány - igyekezett a mai kor szellemében beszélni, de ahogy a másik, vörös hajú nő méregette, tudta, hogy valamit elrontott.
- Szóval csak szereted a gyerekeket? - váltott hirtelen témát, Ariél pedig zavarba jött a kérdéstől. Fogalma sem volt, hogy érez a kicsi angyalok iránt, a földi gyermekek pedig teljes mértékben idegenek voltak számára. Hiszen a fenébe is! Azt sem tudta, hogy az előtte futkározó kicsik milyen idősek lehetnek. - Az enyém az a kis szőke ott a homokozó közepén - folytatta a vöröshajú nő, akit Ariél.. leginkább Michelle-nek tudott elképzelni. Vagy Hannah, esetleg.. Megan. De még akár lehetett volna Snickers is. Mint az a csoki, amit még soha életében nem kóstolt, de a reklámokban egy cseppnyi Mennynek írják le. Pedig biztos volt abban, hogy a földiek még nem haraptak ki egy darabot sem a Mennyországból. Ugye?! A nő arca az addigi lágyságból átváltott ijedt haragba, ahogy Ariél is látta, miben mesterkedett a kicsi. - Steve, ne edd meg a homokot, hányszor mondjam, hogy az nem hami?! - az angyal egy pillanatra összezavarodva pislogott a fiúcska felé, elképzelve, hogy milyen íze lehet a kristályos anyagnak. Még sosem tapintott homokot sem. Meg persze ezen kívül egészen hosszú listája volt a "Mit tegyünk meg, ameddig a Földön tartózkodunk?!" listáján. El kell kezdeni valahol.
- Milyen érzés az anyaság? - egészen bátortalanul tette fel a kérdést a vöröstől, mire amaz halkan felnevetett. Az angyal fejében pillanatok alatt futottak át a jobbnál jobb pillanatok, amikor mindenki boldog és elégedett, és már felfutott az arcára is egy kedves mosoly, ami rémületté váltott át.
- Hogy őszinte legyek, elég strapás. Tényleg igaz, hogy ameddig oviba nem jár a gyerek, nincs egy perc nyugtod sem. Olyan, mint a veszett Niagara, állandóan akar valamit, és mindig sír, aztán ha beszél, akkor meg mindenről érdeklődik és mindent látni akar. Múltkor.. az ajtóból figyelte ki, hogy James... a férjem és én.. szóval.. éppen élveztük egymás társaságát - zavarodottságában felnevetett, de a hajszínéhez méltó vörös árnyalatba borult orcákkal a szája elé kapta a nő a kezét, Ariél pedig nem értette, hogy miért ez a reakció. Első körben. Aztán ahogy továbbgondolta, szörnyen zavarba jött. Azt tették, amit ő is Alistair-rel. Többször is. - De anyának lenni csodálatos. Láthatod, hogy hasonlítani kezd az apjára, és rád is. Na meg ugyanolyan huncut, amilyenek a kicsik szoktak általában. És több örömöt és boldogságot adnak, mint addig az életben bármi. Jamie-vel már tervezzük a másodikat - vigyorodott el vidáman a nő, az angyal pedig a Steve-nek nevezett kisfiút nézte, ahogy kacsaként totyogott ki a homokból, egyenesen feléjük, és noha semmitől sem félt Mihályon kívül, ez a pillanat egészen gonosz módon rémületet keltett benne. Fogalma sem volt, mit kell csinálni egy gyerekkel. Fogalma sem volt arról, hogy megérett-e az anyaságra, vagy hogy egyáltalán élvezni fogja-e. Vagy hogy egyáltalán láthatja-e felnőni. És azt sem tudta, hogy min kell keresztülmennie, hogy mi történik vele, és hogy találkozhat-e még valaha ugyanúgy Rafaellel, ahogy előtte.
Ahelyett, hogy boldog lett volna, ahelyett, hogy mosolygott volna, szomorúság lepte el a gondolatait és úgy érezte, hogy csapdába esett. Emberi mértékkel már az életszakaszának végén járna, angyalként viszont még csak pólyásnak minősült, tapasztalatlannak méghozzá. Védenc nélkül. A kisfiú imbolygó léptekkel az apró kamillavirág felé vette az irányt, s egyet nehézkesen, sóhajtozások közepette tépett le, és nagyjából két perccel később óvatos mozdulattal tette azt rá Ariél combjára. Alig érte fel a csöppség, de ez a gesztus több volt, mint amit el tudott volna jelenleg viselni. Rossz ötlet volt a játszótér. Rossz ötlet volt a hinta! Mégis kinyújtotta a kezét az angyal, egészen puhán túrt bele a kisfiú hajába, a nőre pedig felmosolygott.
- Várandós vagyok - vallotta be kevésbé boldogan, mint kellett voln, de legalább nem hallatszott a hangján a hirtelen rátörő rettegés. - Steve pedig nagyon édes fiúcska - a mosolyát már az említettre villantotta, aki viszonozta azt, és mintha mi sem történt volna, hirtelen üvöltéssel szaladt vissza a homokba, ahol aztán egy pillanat alatt belevágódott a homokba. Hassal előre, mire az anyja a nevét sikoltva már szaladt is a fia felé. Ariél ezt a pillanatot választotta, hogy eltűnjön. Vissza az erdőbe. Vissza a menedékhelyre. Ahol nem kell szembesülnie a félelmeivel, csak a magánnyal egészen addig, ameddig Alistair meg nem jelenik.