Mindig is tisztában voltam azzal, hogy a helyzetem kissé bizarr, legalábbis nem hétköznapi. Egy olyan családhoz tartozom, akik különlegesek: Boszorkányok. Boldog lennék, ha én is ebben osztozhatnék velük, de közülük is kilógom. Ugyan nézőpont kérdése, hogy kiváltságnak tekintem, avagy átoknak a sorsomat. Nem ritkán a hangulatomtól függően érzek büszkeséget vagy irtózatot, mikor felidézem azt a pillanatot mellyel nyilván valóvált számomra apámtól örökölt és nem emberi részem. Nevelőanyám sosem titkolta, hogy egy Szilveszter estén édesanyám kérésére vett magához, aki nem sokkal a szülés után meghalt. Arról, hogy Dhanpir vagyok tizenhetedik születésnapomon beszélt először.  Félig ember félig vámpírlány. Azóta tudom furcsaságaim és a körülöttem történő, olykor megmagyarázhatatlan dolgok okát. Nem tagadhatom meg vérem és származásom egészen. Meg kell tanulnom együtt élni és elfogadni,  s ha lehet inkább javamra fordítani  azokat a képességeket ,melyekre szert tettem mióta belekóstoltam a Dhanpir élet ízébe…

- Ez így nem mehet tovább. – szögezte le Clarissa és rám szegezte együttérzéstől csillogó tekintetét – Látom, hogy szenvedsz, Renny. Tudod, hogy sosem kérnék tőled olyasmit, amivel önmagadnak okozol gyötrelmet.
Jól sejtettem, hogy megint ide lyukadunk majd ki.  Csupán egy év telt el azóta, hogy erről utoljára beszéltünk.  Tizenhét évesen nem sejtettem, milyen gyorsan nő majd bennem a vérutáni vágy. Akkor még úgy hittem semmiség lesz legyőzni. Egy év azonban elég volt ahhoz, hogy az önmegtartoztatás meggyengítsen. Clarissa látta, mennyire nem érzem jól magam a bőrömben és nem bírta elviselni önkínzásomat.
- Félek. – vallottam meg neki bátortalanul, de őszintén egészen összegömbölyödve kedvenc ülőhelyemen, a mélyzöld, bársonyborítású fotelben.
- Ezért van szükséged segítségre. - próbálkozott lágy hangon.
- Mégis milyen megoldás létezik erre, anyu? – szegeztem neki a kérdést – Kétlem, hogy mágiával vagy varázslattal megváltoztathatnál engem.
- Nem megváltoznod kell. – sóhajtott fel úgy mintha már ezerszer elmondta volna s csak aztán tette hozzá - Egyszerűbb lenne, ha elfogadnád.
-  Nem tudom meg tenni. Túl sok ez nekem… - ráztam meg a fejem és éreztem, hogy könnyek marják a szemem. Szerettem volna, ha most is kalapot húzhatnék vagy kapucnit és elrejthetném mögéje sápadt arcomat. De nem tehettem.  
- Azt hiszem, van valaki, aki segíthetne átvészelni.
Tágra nyílt szemekkel meredtem Clarissára. El sem tudtam képzelni, hogy létezhet ilyen személy.
- Kinek beszéltél rólam? – kérdeztem enyhe rémülettel kevert ámulattal hangomban.
- Senkinek. – közölte egyszerűen - Ő maga keresett meg.  Azt állítja, megtanítana együtt élni a vérszomjjal és minden mással is, ami még az örökségeddel jár… Holnap találkozol vele. Nem tűrök több ellent mondást!

Duzzogva és kedvetlenül ültem egymagam az asztalnál. A találkozó megbeszélt helyszíne egy egyszerű kis étterem volt, de napok óta nem ment le emberi étel a torkomon, így nem rendeltem.
Haraggal fontam össze mellkasomon két karom. Legalább félórája késik.  Lustán órámra pillantva valóban megállapíthattam, nem tévedek.  Úgy éreztem, hogy ezek után nem leszek jóban Rebbecca Gilmore-ral.  Furcsa, hogy Clarissa megbízik benne. Mindenesetre eldöntöttem nem várok rá tovább.
Épp fölállni készültem s fejembe nyomtam kalapom, amikor egy újabb vendég érkezését jelezte az ajtó csengettyűje. Valami arra késztetett, hogy visszahuppanjak az ülőalkalmatosságra. Lopva ugyan rá pillantottam az illetőre, de nem tudhattam valóban az-e akit én várok. Mikor láttam, hogy nem áll meg a pultnál, hogy rendeljen magának valamit-gyanút fogtam. Kétségtelenül nő volt, harminc év körüli. Haja fahéjbarna és rövidre vágott, épp álla vonaláig ért. Nem láttam, hogy észrevett volna, mert a nagy és fényes fekete napszemüveg nem engedte látnom merre néz. Nem sokára feltűnt, hogy egyenesen felém tart. Urrá lett rajtam a menekülési vágy, ami akkor kínoz, mikor a legkellemetlenebb. Szokássommá vált mozdulattal, húztam arcomba kalapom és ezzel egy időben egészen belesüppedtem a bőrfotelbe. Nem értettem magam újfent, de reméltem, hogy a nő elsétál mellettem.
Füleltem, ahogy a padlón egyenletes ütemet vertek a magas cipősarkak. Jól hallhatóan felém közeledtek, de egyszerre elhallgattak. Mikor csendes nevetés lepett meg, már tudtam, hogy nem tévesztette el az asztalt.
- Szia, kalapos! – köszönt rám úgy, mintha ezer éve nem látott jó barátja volnék.
- Viole. – morogtam jelezve, hogy van rendes nevem. Ennek ellenére azért se akaródzott megszabadulnom a kalaptól, így fittyet hányva az udvarosságra továbbra is szememre húzva szóltam hozzá – Amúgy neked is helló.  – pufogtam.  
- Egek! Mi ez a kirobbanó jó kedv? – vágott vissza jó nagy adag iróniával.
- Félórája várok. – tájékoztattam gorombán – Nem ugranék a nyakadba akkor se, ha ismernélek!
Ezúttal a válasz újra az a könnyed nevetés volt. Nem néztem fel rá, de láttam hosszú ujjait, ahogy az asztalra helyezik a sötét napszemüveget. A következő lépés pimasz volt.  Egészegyszerűen a saját kezébe vette az irányítást, mintha egy durcás kölyökkel lenne csak dolga. Szó nélkül leemelte a kalapot fejemről és határozott mozdulattal a saját szemüvege mellé tette, hogy véletlenül se jusson eszembe visszaszerezni.
- Szóval, Viole. – kezdte nyájasan és egy negédes mosolyt küldött felém –Anyukád biztosan elmondta, hogy nem szokásom felesleges csevejekre pazarolni az időm.  Ha nem, most már tudod és jobb, ha a fejedbe vésed a gyerekes duzzogás helyett.  Akkor ezt is visszakapod.  – itt a kalap felé biccentett.
- Egyéb feltétel? Vagy ennyi az egész? - fújtam ki a tincseket a szememből – Nekem nyolc. Tőlem meg is tarthatod.
- Felajánlottam, hogy segítek. De ha ilyen ellenséges vagy, azt hiszem, meggondolom.  - fordította komolyabbra a szót, nem sokat törődve a megjegyzésemmel.  -  Az a kérdés, hogy te meddig bírod még, kalapos? Csak kérned kell, és örömmel elmegyek.
Most belőlem tört fel a nevetés, de zavart volt nem pedig vidám. Észre sem vettem, hogy egy ideje már farkasszemet nézek a feketével kihúzott sárgásbarna tekintettel. Ő meg sem rezdült, de én éreztem, hogy megingok. Azt láttam Rebecca szemében, hogy valóban segíteni akar. Eddig nem hittem, hogy valaha olyan valakivel ülök majd szemben, aki ilyesmit tudna ajánlani.
- Mit kérsz cserébe? – szólaltam meg most már barátságosabb hangszínnel.
- Ne butáskodj! – vonta össze szemöldökét enyhe haraggal - Nagyjából egy cipőben járunk. Egy különbség van köztünk, a kor. Te félig vagy az, ami én egészen. Ha nem is teljesen, de részben hasonlítunk. Megbízhatsz bennem, vagy ne legyen a nevem Vertigo .
- Vertigo? – egy pillanatig azt hittem nem jól hallottam.
- Lényegtelen. – mosolyodott el sejtelmesen, de csillogó szemmel azért hozzá tette – A mese csak annak jár ,aki nem néz rám ilyen szúrós szemmel  és a kalapot is annak adom vissza ,aki türelmes és nem faggatózik.
- Minden szabályodat köteles leszek betartani? – fintorodtam el.
- Attól tartok igen.
- Türelem és nincs több kérdés. Ide vele! – néztem rá nagy kutya szemekkel remélve, hogy elfogadja a beleegyezésem.
Meghatottam. Minden ellenállás nélkül nyomta fejemre a kalapot.