Nem hallottam mikor haltak el a hangok... Mikor állt be a néma csend és nem maradt ott más csak én és a fülembe sikoltó magány. Nem éreztem a testemet. Nem éreztem hogy bármi szilárd és kerek, csak képlékeny volt.. egy kocsonyává váltam. Egy reszkető és darabokra hulló, és azt sem észleltem mikor hagytak el a lábaim, mikor adták fel a végső küzdelmet és omlottak össze, a gerincem roppanón találkozva a falon. A kezeimbe temettem.. az arcomat, a fejemet, akartam minden testrészemet, hogy egy kicsiny ponttá zsugorodjak össze és eltűnjek a semmibe. A Pokol az otthonom. Az a sötét és rémséges, nem a Mennyország, az ezernyi öröm képe, az illanó mezők.. a mosolyok.. a nevetések... Talán soha nem kerülök oda vissza. Ezzel minden elveszett. Az apám.. az anyám, rám váró menedéke, a húgom, a családom. Senkim nem volt többé. Egyetlen egy emlékem. A hazugság.. Mindaz amiben eddig éltem...

- Csak nem.. könnyeket látok én azokban a szemekben!? - nevettem fel hangosan ahogy láttam benne a megtörtséget. - Ugyaaan már Rafael.. démon vagy, nem egy óvódás pisis.. - nevettem újfent és már nem gondoltam hogy ez a nap, ez a mai alakulhatott volna ennél kedvezőbben. Hogy nyakunkon a háború?? Hát hajrá! Gyerünk, ütközzenek meg velem! Engem senki nem győzhet le!!! Az a teremtmény még nem született meg ezen a földkerekségen és ha rajtam múlik nem is fog! Többször nem követek el hibát vagy nemtörődöm felelőtlenséget. Soha.. többé..

Fürdőztem az élvezetben ahogyan őt szenvedni látom. Kielégítő zene füleimnek, és az elmúlt évszázadok ezernyi bosszúsága összesűrűsödött ebben az egyetlen percben. Mondtam én hogy megfizetsz.. Rafael.. Megmondtam neked. - vettem panaszos sóhajt álcául, mintha csak a legkisebb mértékig is érdekelne, azzal egy féltengely fordulatot megtéve megvizsgáltam a sikátor sötét hátoldalát.

- Szóval... akkor most már hogy tudod, nem is kell bűntudatot érezned amiért befekszel annak a szajhának az ágyába. - kacsintottam rá nagy kegyesen - Hisz tudod hogy van ez.. A vér nem válik vízzé! - suttogtam a füle mellett, azzal egyetlen örömteli fordulat, és csak rákezdve arra a fütyörészésre, zsebre dugott kezekkel lépkedtem el a sikátor sötétjébe és tűntem el, megjelenve a Mennyország kapuján...

Megállt a világ körülöttem. Megtört, ahogy én is megtörtem. Éreztem a reszketést a zsigereimben, és éreztem az árulást.. a hazugságot.. a múlt hamisságát az emlékeimben és hogy egy senki vagyok. Egy utolsó senki. Nem apám dicső vére, nem az a bátor és rettenetes.. nem az aki nem hozhat szégyent dicső nevére, hanem egy.. egy... Hirtelen borultak ködbe a szemeim és belülről szúrták a könnyek. Nem adhattam meg neki azt az elégedettséget hogy tényleg a felszínre törjenek, de a lelkem.. darabjaira törve feküdt és talán soha nem forr össze. A "Sátán kölyke.." ez a két szó visszhangzott a fülemben.. azok a sötét és becsmérlő szavak amik számtalanszor hagyták el a számat Alistair fülébe. Egy démon... Egy mocskos démon vagyok. A vérem... Nem számít az amit elértem.. a neveltetésem.. egy semmi vagyok. Egy senki. Egy féreg. Ahogy ő mondja. Igaza volt. Neki volt igaza. Mindig is. - éreztem ahogy elgyengülnek a lábaim és csaknem a hideg aszfaltra esem. Az izmaim remegtek, a fejem nem volt képes befogadni a tényeket. Feldolgozni.. Megtörtem. Össze. És nem tudom képes leszek e rá még valaha hogy újra észre térjek..

- Szóval hazudok!?? - nevettem fel immár hangosan. Szerettem nézni a vergődéseket, de az övét.. kifejezetten szerettem. Lassan indultak meg a lépteim, csak könnyedén lépkedve, mintha a legkellemesebb sétámat tölteném a háborítatlan napsütésben és senki nem zavarhatna meg, épp hogy csak nem fütyörésztem.

- Szóval nem én voltam az... aki egy félvér csecsemőt egy erdőszéli kis házban talált meg a Földön alig 1200 éve? Nem én voltam az, aki mellette találta az anyját.. holtan.. talán belepusztulva a szülésbe.. talán a szégyenbe, amiért magára engedte a Pokol legmocskosabb és alávalóbb teremtményét jóvágású köntösbe bújva!? - vigyorogtam a szemeibe - És legfőképpen.. nem én voltam az, aki meglátva a gyermeket, szinte azonnal a földhöz vágta, ha épp nem zavarják meg a többiek!?? - néztem erőteljesen a szemeibe - Hibáztam! És soha nem gondoltam volna , hogy ennyire! Amikor beengedtem! Azt a rühes fattyút a Mennyekbe és hagytam hogy Machidiel magához vegye és egy vérbeli KORCSOT neveljen belőle! - tartottam gyűlölettel a szemeit. - Már akkor meg kellett volna öljelek.. - szorítottam feszesen a fogaim között - Akkor.. éjjel.. Amikor megbontottad a rendet a születéseddel és amikor úgy néztél rám.. olyan ártatlanul kék szemekkel, mintha te lennél maga a megtestesült isten! -beszéltem a szemeibe -Pedig csak egy szenny voltál! Egy mocskos és aljas féreg! Egy bűbájos köntösben, akárcsak apád volt! A legmocskosabb áruló ezen a földkerekségen... - tartottam a szemeit csak hogy kiélvezzem ezt a gyönyörű pillanatot. Mióta készültem én erre óóó édes Istenem.. De végre megtehettem! És nem okozott kevesebb elégedettséget mint ahogy újra és újra az megjelent az álmaimban...

Nem értettem... Semmit... Semmit nem értettem.. A pillanatnyi tanácstalanság felsejlett az arcomon, de.. hamar elhatároztam magam.

- Nem tudom honnan veszel ilyen sületlenséget.. - beszéltem gyűlöletes szemekkel, de a szavak valamit megmozgattak bennem. Kérdéseket. Mi. !? Hogy mi..!? Miért.. ? Miért mondja ezt!? "Korcsvérű.. korcsvérű.." - sejlettek fel bennem a gyerekkori énekek.. a csúfolódások.. a kiközösítések... Hogy mi!?? - vett egyre ijedtebb tekintetet a szemem - aztán Mihály szavai.. már örök idők óta ahogy belém kötött.. elcsípet bezsélgetések.. szavak.. amik azonnal végeszakadnak ahogy belépzs a terembe és a KÖNYVEK! A kasha könyvei! A fekete mágia felismerő bizonyítéka.. Hogy..(!?) Hogy!? De hogy!!???

- HAZUDSZ!!! - üvöltöttem rá minden erőmmel, pedig minden egyes sejtem tiltakozott. Az nem.. a nem lehet.. Ne... NE! - jajveszékelt a fejem, a lábam ledermedt, bele az aszfaltba és képtelen voltam megtenni újabb lépéseket. Megfagytam. Teljesen. Hideg voltam. Jég hideg. Belül. És valahol kinn is jéggé dermedt a környezet.

- Az apádat?? - nevettem fel cinikusan leengedve, de önelégültséggel töltött el a tudta, hogy végre az orra alá dörgölhetem. Nem érdekel hogy mit parancsoltak ott fenn! Most itt vagyunk! Most kettesben! És épp itt az ideje, hogy megtudja milyen egy aljas alávaló moslék is a vére!

- Az apád egy rohadt talpnyaló volt akit én küldtem a vesztére! - szikráztak a szemeimből a szavak. Hogy örültem?? BOLDOG VOLTAM! Már évszázadokkal ezelőtt meg kellett volna tennem, hogy felvilágosítom ezt a tetves férget! Dögöljön meg! Ott ahová való! Ahová húzza az a mocskos vére! És végre megtehettem... Kielégítő örömöt éreztem, szinte már örömújjongani lett volna kedvem! - Sátán fattya.. - köptem magam mellé a földre, csak hogy kifejezzem megbecsülésemet.

Valamiféle megkönnyebbülés lett úrrá a testemen, ahogy az erős fény, gyengén hanyatlani látszott. Hogy meghalok? Talán még nem most jött el az ideje. talán még nem ma! Talán még újra láthatom! Akashát.. Ariélt! Talán még a fiamat... És még ha nem is ringattam magam téves elképzelésbe, egyre erősebb megnyugvással töltött el a tudta. Ma.. még látni fogom a lemenő napot. - azzal csendesen tűnt el a kard a kezemben.
Azután viszont minden megváltozott.

- NE.. merd az apámat a mocskos szádra venni! - emelkedett magasra az arcélem, mindenem amim volt, a családom.. a nevem.. hiába esett már számtalan folt benne az apám volt az akinek mindent köszönhettem.

A szívem tombolt! Ütlegelve töltötte meg vérrel a fejemet, a fékevesztett düh kezdte felőrölni minden idegsejtemet és csak azokat a szemeket láttam! Azokat a vaskos.. kékeket amik egyet jelentetetk a pusztulással! VESZÉLY! - ez villódzott folyamatosan a fejemben, a levegő ki és be járt megveszve a tüdőmben és éreztem ahogy a vérem önálló életre kel. Ekkor hallottam meg a szavakat.
Igaza volt! Minden egyes szava színigaz, nem.. nem tehetem... Így nem... Más terv kell! Valami alattomos és fennhéjázó, valami végzetesen pusztító és amibe nem ér bele a kezem. Lassan vett a kardom fénye visszafelé ütemet, és elhalványulva a kezemben a megfeszült ujjak is mindent elengedtek.. hogy aztán kitárva a tenyeremet egyetlen pillanat múlva vesszen a semmibe.

- Nem kerülj többé a szemem elé te mocskos korcsfajzat.. - szűrtem a fogaim között keményen, nem ismertem kegyelmet, de akkor terítsük ki azokat a lapokat. - Olyan vagy mint az apád... - köptem utána az aszfaltra előtte és undorodó pofával fojtattam - egy alávaló féreg! - feszültek meg az izmaim a lábamban de egy tapodtat sem mozdultam. Nem tehettem. És ez pokolian feszültté tett!

A levegő megfagyott.. körülöttem. Éreztem, hogy valami készül. Valami nem jó, és mégis... Lassan rántotta oda a egyre csak pulzáló fény a tekintetem. Jól tudtam mire készül. Jól tudtam, hogy egy pillanat alatt okozhatja a vesztemet. De azt is tudtam, hogy...

- Gondold meg Mihály...! - éreztem ahogy az én kezem is előhívja a fénylő vasdarabot - jól gondold meg mit teszel. - próbáltam tartani a szemeit, bármit kiolvasni benne, de öt ujjam már egyre növekvő erővel feszült a hideg fémre, nem akartam támadni.. én nem, de ha szükséges magamat megvédenem... - Mit gondolsz.. mit fognak szólni odafenn ha az Arkok kardjának nyomát találják a holttestemen!? - kérdeztem megfeszült állkapoccsal az eyre inkább kialakuló sötétben, ahol csak a két életet adó fény világított - Majd megköszönik neked!? Magasabb pozícióba emelnek.. ? Vagy éppen egy örök életre elítélnek.. - próbálkoztam az utolsó szavakkal, de soha nem gondoltam volna hogy eddig juthatunk. Mégis, ha harcolnom kell, hát harcolni fogok! Az életemért! Akasháért és a fiamért! A világért! Még ha mindketten is tudjuk hoyg ebben a harcban én nem győzhetek...

- Ne akard, hogy még inkább rajtad tartsam a szemem! - köptem már szinte a szavakat, és ekkor vált nyilvánvalóvá az egyetlen megoldás: el kell intéznem! Akár így.. akár úgy.. Nem érdekel miként, de VESSZEN! És minél hamarabb.... - éreztem ahogy a fékevesztett düh kezdi körvonalazni a kezemben a kardomat és az egyre inkább anyagi formát öltve szinte fogcsikorgatásaim alatt feszült bele a kezembe..

- Csak kimondom a tényeket! - vállaltam továbbra is a véleményemet hisz így volt helyes. Bármi is lesz a következménye. - Ha csak megtudom.. - kezdtem el lépkedni lassú léptekkel el tőle - hogy bármiben is benne volt a kezed a zördülések során.. - álltam meg és fordultam felé - Nem érdekel mi lesz, jelenteni fogom. - néztem keményen a szemeibe. Hogy tényleg így gondoltam e!? Tényleg. Nem érdekelt hogy velem mit tesznek, de nem hagyhattam a kezére jutni a világot. Hogy százak halljanak meg.. ezrek.. és a következmények?? Akármelyik térfél is lenne végül a győztes, senki nem nyerhet. Mindenkit érnének veszteségek, és... és nem hagyhattam elveszni a fiamat.. - nyeltem nagyot útközben, de elhatároztam magam. Ha én nem is.. ő élni fog!

- Most fenyegetsz!!?? - léptem utána ahogy eliszkolt előlem, csak hogy tudja, nem az a személy vagyok akivel játszadozhat kedvére, mindennek ára van! Ahogy az életének.. Ha valaki.. véletlenül.. egyszer úgy döntene, hogy ő lesz a következő áldozat.. Rafael.. a pletykák szerint Akasha ölebe, vajon hullanának érte könnyek?? Kapna egy szééép kis fejfát odafenn: "ő is létezett" és örökre megpihenne a hetedik Mennyország legtávolabbi sarkának börtönében. Csodás képek keringtek a fejemben.. Mégsem hagyhattam hogy az élet söpredéke, akármiként is de a Mennyország közelében végezze.. NEM! Más terv kell! Nem csak az élete, hanem vele pusztuljon a dicsősége!

- Térj már észre Mihály! - húztam én is a szemeimet, a fölém tornyosuló alakja alól egyetlen lépéssel kikerülve. - Csak azt ne mondd hogy személyes vendettát akarsz lefolytatni a világ ellen! - tartottam résnyin a szemeimet, mert talán ő volt a legnagyobb, örök idők óta a leghatalmasabb, de ezt semmiképpen sem tehette. NEM.. engedik a Törvények, hogy bárki is önkényesen feljebb kerekedjen és elpusztítson mindent

- Vétesz a Törvények ellen! - volt szigorú a hangom, talán már vádaskodó - Úgy akarsz járni mint a húgom!?? - nyeltem útközben nagyot, de nem hagyhattam hogy bármi is meglátsszon a felvett rideg tartáson túl az arcomon.

- Vitatkozol velem!?? - kerültem egyetlen lépéssel újra közelebb, teljesen fölé emelkedve, nem tetszett hogy megkérdőjelezi a döntésemet, de mire is számítottam, nem is ő lenne. - Azt mondtam mindenképpen meg kell akadályozni hogy a mocskos korcsok nagyobb hatalomra törjenek! - villámlottak a szemeim a szemeibe, és biztos voltam benne, hogy csak egyetlen kicsiny.. gyufa a benzinre, és elérem a célom. Minden tetves kárhozott lemészárolva fekszik majd kiterülve. A Mennyé a hatalom! És az egész emberiség sorsa a kezében! Nem is lehetne ennél nagyobb érdem.. egy egész világ sorsa a kezemben.

- A bármi ár, nagyon kockázatos! - rántott a szemem azonnal eltökéltbe mert akárki is rendelkezett így, nagyon elhamarkodónak tartottam - Mégis ki adta ezt a parancsot!? - léptem utána, nem érdekelt hogy nem kéne, az hogy esetleg kikezd, de ez annál sokkal fontosabb volt. A háború kitörése! Azt kockáztatja meg egy elbaltázott reakció az egyetlen ésszerű megoldás ha a fellépés békés.
Aztán mégis elhallgattam. Vagy megtorpantam amint a fülembe jutott a következő gondolat. Ariél... Mi lesz vele!??

- Rendben. Előkerítem. - bólintottam csak kimérten, de még fogalmam se volt róla mihez is kezdjek. Viszont ezt nem most fogom eldönteni. Gondolkodnom kell...

Elégedett mosoly kúszott fel a képemen. Éreztem az erejéből szikrázó félelmet, de legalábbis a tartást, ahogy a szemeimbe nézett. Szerettem ha félik a nevemet és meg is követeltem az alázatot. Majd pont egy ilyen ócska féreg az akit ne taposnék el egy-kettőre ha éppen úgy hozza a kedvem.

- Zúgolódások voltak.. A keleti régióban. - kezdtem bele monotonon, de az előző helyemről egy pillanatig se mozdultam vagy adtam neki teret. - Fensőbb utasítás a kiélezett figyelem mindenfele, és az alacsony beosztásúak visszarendelése... - tettem hozzá folytatólagosan még mindig nem moccanva meg. - Már csak mi vagyunk itt. A hadvezérek. Ha újabb zavargások lesznek, a mi feladatunk hogy visszaálljon a rend. Bármi áron. - tettem hozzá kiegészítőleg, de ez már inkább az én elvem volt az egészben, nem a fensőbb irodakukacok papírforma kérése.

- És a kis.. őrangyalodat is kapard össze, miatta külön rám szóltak odafenn.. - léptem el tőle, csak hogy végre friss levegőt vegyek és ne kelljen szagoljam ennek a félkorcsnak a bűzét.

Csak egy pillanatra remegtem meg amikor hallottam a szavait. Nálam járt!?? Mikor!? És ha ott van Ariél??? Vagy Asha?? Szemvillanás alatt futott végig a hideg a gerincemen, de az arcom rezzenéstelen, és hidegen tartom az időközben megint elém kerülő pillantását.

- Remek... - halkítottam le a hangomat, de tisztában voltam vele hogy Mihály nem éri be ennyivel. Tudtam, hogy érezte az erőt. Azt a sötétet, és azt is tudtam, hogy ha eddig nem is, de mostantól a legnagyobb ellenőrzések alá vétet, hogy minden egyes percben figyeljenek. Valakik.. figyeljenek..

- És akkor mi is az amiről tudnom kell!?? - vettem megújult erőt valahonnan, ahogy megint csak egyetlen távolodót léptem, hogy én is kihúzhassam magam és ő már ne fenyegető testtartással nézzen a szemeimbe. - Mert itt vagyok és ezt nem tagadhatod. Ugyanúgy ismernem kell az információt, mint a többieknek. - tartottam még mindig a szemeit, gyengén összehúzott szemöldökkel

Félrecsapott fejjel fintorogtam.

- Érdekes, a kisöreg a legutóbb mikor nálad jártam úgy tűnt még egész jó bőrben van. - szűkítettem a szemeimet, nem mintha elhinnék belőle akár egyetlen percet, de nincs.. bizonyítékom. Még! De lesz! - De mondjuk hogy hiszek neked. - lépkedtem én is utána ahogy eliszkolt előlem, csak lassan.. kimérten.. nem riasszuk el a kiszemeltet. Áldozatot.. ha úgy tetszik.

- Viszont egy dologban legalább egyet értünk. - néztem szúrósan a szemeibe. Büntetés?? Minimum a földi korcsok között a helye és én addig nem nyugszom az életben amíg ezt el nem érem.

Szorosan préseltem össze az ajkaimat. Erre mit mondhattam volna? Igaza volt! De nem hozhattam fel mentségnek, hogy a ház, amiben tartózkodtam éppen sötét, fekete mágiával volt levédve és ezért nem hallottam elsőre a hívó szót. Nehéz helyzetben voltam. Tudtam én jól.. Ahogyan azt is hogy ebben a helyzetben nem nyerhetek. Mulasztottam. Ezek tények, és ha odafenn ezt megtudják, vagy csak visszarendelnek, vagy egyenesen a körmömre is néznek. Nem tudom melyik a rosszabb. Illetve de.. tudom. Ha nem láthatom többé Ashát, és ha tönkreteszik a fiamat. Háború... - csak ez az egy villogott a fejemben, átfutva vagy ezernyi gondolat, hogy mi lenen a kisebbik rossz, mit találjak ki mentségnek, amitől - talán - némileg lejjebb higgadnak a kedélyek. És ekkor jött az első mentő ötlet.

- Nephillel voltam. Nephil Corner. - helyesbítettem a nevet, nem mintha Mihály ne ismerné tökéletesen a Tanács földi helytartóját. - Rosszul lett. Beteg. Muszáj volt hogy mellette legyek. - adtam elő szíín komolyan, egyenesen a szemeibe nézve és közben remélve hogy semmi sem látszik meg az arcomon.

- De jelentsd csak.. - léptem el lassan előle, most nem olyan sebesen mint annak előtte, de nem bírtam tovább kitartani a meggyőző ábrázatot. - Megérdemlem. - tettem a lábaimat az egyiket a másik után el.. tőle, és csak néhány lépés után fordultam meg. - Alávetem magam a büntetésnek. - biccentettem tartóan - Hibáztam. Egy számomra kedves embert, többre értékeltem mint a kötelességemet. - tartottam újra a szemeit meggyőződötten - Megérdemlem érte a büntetésemet. - bólintottam ismét, és csak reméltem, hogy mindezzel legalább Akashát bevédtem. Csak tudjak beszélni Nephillel... És kérdés ő vállalja e a hazugságot az érdekemben.

Nem tetszett a nagyképű stílusa, nagyon nem! Mégis.. semmit sem tehettem, ártatlanul.. nem. Mégis jól tudtam, hogy egyszer elkapom és élvezettel lesz hogy feltrancsírozom vagy csapom le egyetlen ütéssel a legfájdalmasabban mindkét szárnyát. De ez még nem az a pillanat volt. Éééédes vágyálmok...

- Hívatalak... - vettem fel a korábbi testtartást és szigorú szemekkel kezdtem el lépkedni felé, a kezeimet lazán összefűzve a hátam mögött. - mert szükségem volt rád. - torpantam meg nem is olyan sokkal előtte. - Ahogyan Gábriel-t, Uriél-t, Sariél-t, Raguél-t és Ramiél-t is. - tartottam rövid szünetet. - Gyűlés volt amin te nem jelentél meg, mert vélhetőleg annál valami sokkal fontosabb dolgod volt, vagy éppen egy mocskos kis ringyóval játszadoztál. - vagy inkább a legfőbb ordas kurvával. De ezt már csak fejben tettem hozzá. - Vagyis most jelentem odafenn, hogy nem teljesítetted a kötelességed, és a mulasztásért szabják ki a bűnhődésedet. - sóhajtottam panaszosan, mintha legalábbis egy percig is megérintene amiért egy ilyen aljas és alávaló féreg, megkapja azt ami jár neki. Vagy legalábbis egy részét a jussának.

- Vicces vagy, Mihály.. - léptem el előle, ahogy fenyegetőn a szemeimbe nézett. - De a beosztottad vagyok, nem a vérebed. Nem kell hogy minden egyes itt töltött percemről beszámoljak neked. - álltam meg nem is olyan messze tőle, és onnan fordultam vissza a szemeibe.

- Szóval miért hívattál!?